Lehullott a Jézus vére

Lehullott a Jézus vére
a szent keresztfa tövére
Drágalátos szent testéből,
öt mélységes sebeiből.
De a földben nem maradhat,
mint a piros rózsa kinyílla.
A szent angyalok felszedték,
alázatosan tisztelték.
Mondá Jézus az angyalnak:
vidd fel szépen szent Atyámnak,
Mondjad, keresztfámról küldtem,
fogadja kedvesen tőlem.
Ez a virág drágalátott
sebeim kinyílt rózsája,
Mit nagy fájdalmimból szültem,
véres könnyekkel öntöztem.
Nincs már hátra, csak egy órám,
elvégződik minden munkám.
Kifogy a keserű pohár,
mely a világ kezdetétől vár ránk.
Ádám keserű almája
hozott e kínos halálra.
Gyertek az én keresztfámhoz,
üdvösségtek oltárához,
Boruljatok le előtte
Szent Atyához könyörögve,
Soha el ne feledjétek,
hogy meghaltam érettetek. Ámen.

Pénteki ima

Eset, eset, Jézusnak keresztje, ma péntek ugyanis
Annak a napja, ahol imádkozik az Úr Jézus Krisztus.
Ül siralmas székében, Paradicsom kertjében,
Aranyhaja leeresztve, jobb kezében
kicsi írott könyvecske
Bal kezében hét singes olvasó könyvecske.
Könnyes szemekkel olvasgassa
Odamene az Ő áldott Szent Anyja
Kérdő szóval mondá neki:
Mért sírsz, mért sírsz én áldott Szent Fiam?
Hogyne sírnék, én áldott Szent Anyám,
Mikor én el vagyok árulva.
Két nap engem a zsidók üldöznek,
Harmadik napján megfognak,
Vas kesztyűkkel fogdosnak,
Vas lándzsákkal szúrkódnak,
Éles kardokkal döfődnek
Étel helyett, ital helyett epével, ecettel és mirhával
kevert borral etetnek és itatnak.
És a Szent kezeimet és a Szent lábaimat
Erőszakosan keresztre vonják.
Tompa vasszegekkel Szent piros véremet
cseppig eleresztik.
Menj el, menj el, én áldott Szent Anyám,
Hirdessed az én keserves halálomnak emlékezetét.
Hogy aki ezt megtanulja és ezt elmondja,
Este lefektében, reggel felkeltében
Kiváltképpen minden pénteken háromszor,
Még a legkisebb ujját sem hagyom bűnben
Halála óráján nem küldöm sem angyalomat,
Sem prófétámat, sem halálomat,
Hanem én magam az én áldott
Szent Anyámmal fogok megjelenni.
Testét hagyom a földnek, lelkét veszem magamhoz,
Viszem Mennybe az Örök dicsőségbe. Ámen

Gyimesi fohász

Édesanyja, Nagyasszonya
Igaz magyar fiaknak,
Patrónája, pártfogója régi magyar hazánknak!
Tehozzád járulunk, sírva leborulunk,
Légy anyja fiaidnak!
Reánk tekints, mert senki sincs,
ki sorsunk boldogítsa!
Igaz szívét és jó szemét ki reánk fordítsa.
Sok véres sebünket, panaszos ügyünket
Aki előmozdítsa.
Mindenfelé nyomorúság szorongatja népünket,
Majd száraz ég, majd zápor,
jég veri el termésünket.
Most szívünk szomorú, fél, hogy lesz háború,
Kétség gyötör bennünket.
Békességben, csendességben
tartsd meg hű szolgáidat,
Becsületben és bőségben Örökös Országodat!
Szánd meg, ó Jó Anya, Magyarok Asszonya,
Hű magyar jobbágyodat!
Jó hírnévnek, magyar vérnek
gerjeszd vidám újultát,
Királyáért, hazájáért vitéz vére buzdultát!
Engedd, hogy hős karja mindig föltarthassa
Az ellenség lándzsáját!
Így zokogunk, így hódolunk,
Mária, szent nevednek;
Így remélünk, halunk s élünk jó anyai szívednek.
A magyar Szent Hazát s Angyali Koronát
Ajánld föl az egeknek!

Mentes Mihály: Kell

Olyan nehéz olykor lelkemen a teher!
És menni kell. Vinni kell. Cipelni kell.

Éjszaka van. Csend. Az emberek alusznak.
Úgy szeretem a csendet.
De őr vagyok és látom, hogy tolvajok járnak,
És a szívem harangoz, kiált és csenget.

Olyan jó a kolostor, a cella hűs magánya:
Ellátogat bele az Isten.
De valami ragadja szívemet a tömegbe,
Hogy prédikáljon, áldjon, védjen, segítsen.

Úgy félek a harctól. Úgy utálom a kardot.
Áldom, vágyom a békét.
De harcolni kell mégis, hogy a sátán katonái
Isten zászlóját, a lelket szét ne tépjék.

Úgy vágyom sokszor, olyan jó volna sokszor
Kisírnom magamat.
De vigasztalnom kell és könnyeket letörölnöm.
És sírni, sírni, sírni nem szabad.

Olyan gyenge vagyok. Hogy kellene vigyáznom,
S félnem, hogy elesem!
De kísértésbe menni és lelkemre kell szedni
Új gondokat, új lelkeket dalolva, szívesen.

Jó volna, ha gyávának mondanának. Jó volna
A nyugalmas alázat.
De hősnek kell lenni, mert gátak szakadnak
És égnek, égnek, égnek a házak.

Az Úr küld őrnek, papnak, hősnek, orvosnak, katonának.
Jaj, de kegyetlen küldetés!
Jaj, de letenném sokszor e szörnyű terhet. És
Vinni, cipelni s énekelni kell.

Lőrincy Lajos: A sas halála

Meghalt a király. Az erős, a hatalmas:
A sziklacsúcsok vakmerő kalóza,
Meghalt a Sas.

És összegyűlnek sírni és siratni
A ketrecek s a vadon urai.

Ily sokadalmat még senki se látott!
Mind rongyos cifrák, törpe óriások.

Varjú és kánya, nyúl, veréb és vércse:
Még a bagoly is gyászruhát ölt érte.
Vág valamennyi szomorú pofát,

Ahogy az embertől már megtanulták
Az alakoskodást.

A rangkülönbséget már többé nem érzik:
Hazudhatnak. Szavuk nem ér az égig.

Ontanak álnok krokodilkönnyeket,
Összepislognak, egyetértenek.

A holló károg: – nem bírja lenyelni:
-Kár, hogy nem tudott énekelni!

Majd a bagoly szól: Erejét csodáltam:
De azt hiszem, én mégis messzebb láttam!

S kotyog a tyúk és gágog a liba:
– Hát, benne is volt épp elég hiba!

Gőgös volt, kevély: bennünket lenézett.
Hát íme, rajta is betelt a Végzet!

Most már tudjuk, velünk egy sorban van:
Ő se különb tyúk, a Sas se halhatatlan!

Nevetnek hozzá. A kakukk röhög.
Minden mulandó. Csak az irigység örök.

De ott lenn, a tikkadó tarka réten,
Meghúzódva a repedékben

Cirpel a tücsök. Halkan sóhajt, de benne
Zokog a rét, s a mezők viráglelke:

Senki sem mondja, de mindenki érzi:
– CSAK Ő TUDOTT A NAPBA NÉZNI!